11. tétel

József Attila: Klárisok (1928.)

Értelmezd az egyik verset a versekről tanult ismereteid és a saját ötleteid felhasználásával!

Nyelvtan a versben: Az igék általában mozgást, mozgalmasságot visznek a szövegbe, ennek megfelelően az igék hiánya inkább mozdulatlanság, az állapot szerűség érzését keltik.  Az igék halmozását verbális stílusnak nevezzük (a latin verbum, ige szóból), a névszók túlsúlya a nomális stílus jellemzője (a latin nomen, névszó után). 1. versszak mindegyik mondatához kapcsolható, mindegyikbe beilleszthető a létige.

“Klárisok (vannak) a nyakadon,

Békafejek (vannak) a havon....”

A létige létezést, állapotot fejez ki, s így beillesztése ezekbe a mondatokba nem változtat a képek alapvető tulajdonságán. A 3.-4. versszak mondataiba azonban nem illeszthető be a létige, hiszen ezekben a sorokban megjelenik a mozgás. Igét azonban itt sem találunk: a mozgást igékből képzett főnevek biztosítják. Az első két szakasz egymás mellé sorolt állóképei látszólag semmilyen kapcsolatban nincsenek egymással.

Mondattani párhuzam: a mondatok nyelvtani szerkezete megegyezik,: mindegyik egy (a harmadik-negyedik sorokban ismételt, illetve variált) alanyból és egy helyhatározóból áll. A harmadik és negyedik szakasz első két sora  - szemben az első                                           két szakasz azonos helyzetű soraival - egy tagmondat, hiszen semmiféle írás jel nem választja el őket. Ezek nyelvtani szerkezete szintén megegyezik, mivel a két egység (egy szó eltéréssel) azonos. A „Klárisok a nyakadon” formula azt a nyelvállapotot őrzi, amikor a határozó (az időközben kikopott létigével) állítmányként funkcionált (további példák: „Borban az igazság”, „Kezökben a lant”). A versben sok a metafora is.

Költői képek: A Klárisok egyfelől látványleírás: a vele szemben álló kedvesnek előbb a nyakán, majd mellén, derekán, végül „szoknyás lábán”fut végig a tekintet. Másfelől a látványok egymásra vágásával érzékelteti a kettejük közti távolságot, kapcsolatuk reménytelenségét - anélkül, hogy egyetlen reflexiót is fűzne valamelyik látványelemhez. A költő ékszerrel („Klárisok a nyakadon”), dekoratív ruhadarabokkal („aranyöv derekadon”) feldíszítve ábrázolja kedvesét. A klárisokat két lépésben átminősíti: bizarrá, majd rúttá változtatja („békafejek a tavon” - „Bárányganéj a havon”), hogy a maga szintjére fokozza le a kedvest, ily módon közelítse magához. A groteszk udvarlás oka csak utóbb, a második versszak végén válik érthetővé: az ő nyakában ugyanis nem klárisok vannak, hanem kenderkötél. A durva ellentét az én szegénységét hangsúlyozza, a kenderkötél pedig - emellett még - végzetes elveszettségét is.

Még egy értelmezés:Az első, közelebbi képről egy távolabbira vált, majd egy másik távoli következik. Ezután az égre villan a pillantás, majd újból egy közeli kép következik, végül önmagán állapodik  meg az elbeszélő tekintete. A képsor úgy is értelmezhető persze, mint a beszélő gondolataiban megjelenő emlék képek sora.

Motívumok: az első kettő és a harmadik és a negyedik versszakok között:

1. a víz motívuma: tó - folyóvíz

2. női ruhák: kláris és arany öv - szoknya

3. 4 évszak: hó, rózsa - jegenyefa, lombhullás

Szerelmes vers: József Attila meglehetősen fiatalon, a ’20-as évek végén ismerkedett meg a szintén igen fiatal Vágó Mártával. Hamar lángra lobbantak egymás iránt, és boldogan éltek volna, amíg meg nem halnak, ha Márta apja – tisztes polgárember – közbe nem szól, s minden szimpátiája ellenére nem jelöl ki egy próbaévet a szerelmeseknek. Így került Márta Angliába tanulni, míg József Attila itthon maradt, s a versírás mellett a hivatalnoki lét minden örömével és bánatával ismerkedett. A kezdeti lángolás lassan csillapodott, majd a szerelem pernyévé égett. Ennek a folyamatnak a szomorú foglalata tulajdonképpen ez a vers. A Mártának írott levelekből szinte kiáltozik, a költő mennyire boldog, mennyire örül szerelmüknek, ugyanakkor az elhidegüléstől való rettegés érzése is ott ólálkodott kezdettől fogva körülötte. Valljuk meg, volt is rá oka, hogy így érezzen: Márta később férjhez ment máshoz – ez gyakran megesett akkoriban –, majd elvált, s akkor megkereste József Attilát. De a költő már letett szerelmükről, hajthatatlan volt. A Klárisok abban a tudatalatti-érzelmi állapotban születhetett, amikor József Attila már egyre biztosabb benne, hogy szerelmük beteljesületlen marad, mert őket – egyszerűen szólva – egy világ választja el egymástól, s képtelenek lesznek kitörni ezek közül a korlátok közül, vagyis a vágyaknál, egyéni elszánásnál mélyebben lappangó, feloldást nem remélő ellentét jut a versben kifejezésre. Ezért szerepel végig a versben egyfajta szigorú ellenpontozás: Klárisok a nyakadon – békafejek a tavon – bárányganéj a havon. Amellett, hogy ez a kép magában hordozza azt az igen tömör és megalkuvást nem ismerő kifejezőerővel rendelkező (szinte) alapigazságot, hogy a legszebb gyöngysor (a kláris ugyanis gyöngysort jelent) is csak bárányganéj a havon szerelme szépségéhez képest, óhatatlanul ott van benne az is, hogy míg Mártának a gyöngysor, addig neki csak a bárányganéj, míg szerelmének aranyöv, addig neki csak kötél a nyakába.  A vers közvetlen élményhátteréről Vágó Márta írt a könyvében : „Mi ez a nyakadban? - kérdezte hirtelen. Nagyanyámtól örökölt korall nyaklánc volt rajtam, homokszínű vászonruhához hordtam. Másnap írta meg, azt hiszem, a Klárisokat.” (Kicsit egyszerűbben: az első két versszakban megismerkednek, majd a harmadik részben boldogan együtt vannak és a negyedik részbe pedig elválnak ezzel érzékeltetve az elmúlást.)

Az utolsó két versszak: némiképp eltér az előző kettőtől, József Attila csodálatos, rendkívül érzékletes módon ábrázolja a női(es)séget, s itt újra meg kell jegyezni, hogy többek között az ilyenek miatt előképe a Klárisok az Ódának.Az utolsó két versszak azonban más miatt is érdekes lehet számunkra: a költő nem a saját érzéseit vetíti ki a tájba-tájra, hanem azonosítja magát a tájjal, a természettel. Ez a módszer egyébként a népdalokban gyakori. A harmadik szakaszban a megkívánás, a negyedikben az elmúlás a meghatározó gesztus; a feszítő ellentétnek immár nem a társadalmi távolság, hanem az idő múlása a legfőbb kiváltója. Egyetlen szó megváltoztatása (ingása - kongása) elegendő annak érzékeltetéséhez, hogy miképp fordul visszájára a reményt sugárzó kép: a csábtánc után szinte azonnal megszólal a lélekharang. A harmadik szakaszban a megkívánás, a negyedikben az elmúlás a meghatározó gesztus; a feszítő ellentétnek immár nem a társadalmi távolság, hanem az idő múlása a legfőbb kiváltója.